Eli

https://www.youtube.com/watch?v=G133kjKy91U&list=RDG133kjKy91U

A lövészárkon túl, a lángszóró sorra szedte áldozatait. Az ellenfél nem csak túlerőben volt, az utánpótlásuk is rendben megérkezett, hiába próbáltuk ezt meggátolni. Legnagyobb hátrányunk mégis a tapasztalat. Az ő katonáik legalább huszonhat évesek, míg nálunk ők már igazi bakák lennének. Tapasztalt, felnőtt férfiak ellen szinte semmi esélyünk nincs. Természetesen otthon más a helyzet…

Valahol a front mögött messze, a vének teát szürcsölgetnek, és a háború diadaláról álmodoznak, tervezgetik a jövőjüket, egy új nyaralón vagy tanyán… Eszükbe sem jut, hogy milyen áron…

Mikor megérkezett a háború híre harmincöt és tizenkét éves kor között mindenkit besoroztak. Természetesen nem akadt önként jelentkező az idősebbek közül, esetleg három-négy honvéd megyénként. Itt viszont a gyerekeket nem futárként alkalmazzák, mint a régi háborúkban, nem is dobosnak, kapnak három kukoricagránátot, két tárat és egy Colt, 1911-et, majd kiküldik őket azzal, hogy „Éld túl!”

Igen, a vének otthon ülnek, minket pedig kiküldtek a tankok elé, a sáncok mögé, minden pillanatban a haláltól rettegve… Nincs, aki meggyászolna minket, még csak az sem önthet belénk erőt, hogy megóvjuk a hazánkat… Ha áttörnek a fronton, inkább letesszük a fegyvert, mintsem meghaljunk egy országért, aki kiküld minket meghalni kényelemből.

Itt a balomon Christian imádkozik a nővéréért, hogy a lövészek el ne kapják, amíg erősítésért megy. Viszont mind tudjuk miért ment ki. Maria tegnap elbúcsúzott tőlem, és megkért, hogy vigyázzak az öccsére. Azt mondta könnyebb lesz neki, ha azt hiszi lelőtték, mintsem tudja az igazat… „hiszen így is úgy is meghalok!”  - mondta. Az egyik sebe elfertőződött, a szanitécek pedig két hete lettek öngyilkosok. Chrisnek nem kell tudnia, hogy a nővére öngyilkos lett.

-          ELI! – hallottam a hátam mögül. Adam közvetlenül mögöttem állt, de a gépfegyverektől nem lehetett így sem hallani mindent. – EL KELL TŰNNÜNK! LARGE ELHÚZOTT a ’CSÁBA, ROGERS pedig NEM TESZI LE A FEGYVERT!

-          NEM HAGYOM ITT CHRIST!!! – abban a pillanatban, ahogy kimondtam, egy lövést hallottam közvetlen közelről. A tizenhárom éves Christian öngyilkos lett. Számmal egy néma „ne”t formáltam. Csak néztem, ahogy halott teste még vonaglott egyet, a vértócsa  közepén, fej nélkül. Adam megrángatott, de nem reagáltam rá. Nem bírom ezt tovább…

-          GYERE MÁR!ELI!MENNÜNK KELL! -  nem tudtam megmoccanni, egyszerűen leblokkoltam. Csak meredtem Chris szétloccsantott fejére, és nem tudtam levenni róla a szemem. Ekkor Adam megragadott és gyorsan megcsókolt. – EMLÉKEZZ! Ha meghalunk,akkor Rióban, messze a háborútól, mind a hat unokánkkal!

Kezében fogta az arcomat,hogy mindenképpen a szemébe nézzek. Mire eljutottak az agyamig a szavai, bólogattam. Megfogta a kezem, és elkezdett maga után húzni. Beszaladtunk a dzsungelbe,de nem a tábor felé vettük az irányt, hanem egyenest be a közepébe. Már eltávolodtunk mindenkitől, mégis szaladtunk. Nem féltünk tőle,hogy bárki is utánunk jönne, azért szaladtunk,hogy esélyünk legyen egy új életre…egy jobb életre.

Adam egy nagy fa gyökere elől elhúzott pár óriási levelet,majd intett, hogy menjek be. A fa gyökerei közt hatalmas nyílás tátongott. Lecsúsztam,és egyenesen  a hideg vízbe érkeztem. Reflexszerűen a víz fölé buktam, egyik kezemmel eveztem,másikkal az AK-47-et szorongattam. Majd megérkezett Adam is, aki már felkapcsolta fejlámpáját. Járt már itt ezelőtt. Szinte biztos. Kiúsztunk a partra, ahol Adam letette a lámpát, hogy megvilágítsa a barlangot. Elkezdte levenni a vizes ruháját. Mikor látta, hogy kérdőn nézek rá, felállt és egy kis mélyedésbe nyúlt. Két nadrág és két kabát volt benne, ugyanolyan, mint ami rajtunk volt.

-          Vedd le te is a vizes ruhát!, kifújjuk magunkat,aztán muszáj mennünk!

-           De… - kezdtem bele,mire ő elmosolyodott és annyit mondott:

-          Nyugi, nem fogok lesni!

Levettem magamról, az átázott ruháimat, és beugrottam a vízbe. Kellemesen langyos volt a víz, kedvem támadt lebukni. mikor újra feljöttem a víz tetejére, Adam ölelő karjában találtam magam. Mindkettőnk nyakában láncon lógott a két dögcédula… Csakhogy az egyiket elcseréltük, így a nyakamban lógott egyszerre ADAM RICHARD STONE és ELENOR ROSE WILSON  cédulája is.

Hamar kijöttünk a vízből, és felvettük a száraz ruhát, a zsákunkat, és a fegyverünket. Adam megmutatta,hogy hol fogunk ki menni, és merre haladunk tovább.

-          Én megyek elől, te fedezz hátulról,jó? – némán bólintottam – Ki jutunk ebből az átkozott mészárszékből…

Nekiiramodott,én pedig követtem,ahogy mondta, és minden apró neszre felkaptam a fejem, ahogy mondta. Viszont az az egy katona elkerülte a figyelmünket.

Pont azaz egy, aki meglőtte Adamet,majd engem is célba vett. Gyorsabb voltam… de nem elég gyors. A bal karomat eltalálta. Mikor összeesett, lerogytam a barátom mellé. A golyó a gyomra tájékán találta el. Nem bírtam már tovább… Tényleg nem bírtam. Amire egy évig képeztek, hogy fojtsam el magamban az embert, és ne hullajtsak könnyeket,mind hiába volt, ezt az egyet nem bírtam. Adam felemelte karját, és elkezdte simogatni a hajamat.

-          Szeretlek,Eli.. Ne félj,most már minden jobb lesz…

-          Nem akarlak elveszíteni!

-          Nem fogsz! - Jobb kezét  a Coltjára csúsztatta. Még a háború előtt megbeszéltük,hogy vagy együtt, vagy sehogy. Én is elő vettem az enyémet. A fegyver hideg csöve  a szívem fölé ért, és Adam  cédulájára szegeződött. az enyém az ő nyakában lógó nevemen volt.

-          Szeretlek Adam! – és meghúztuk a ravaszt.